3. fejezet

Egy hónappal később

Blue szemszöge

„Szóval, ha összeszorzod a nevezőt az osztóval akkor megkapod az x értékét.” mutattam és közben bólogattam.

Harry leírta a megoldást, én pedig mosolyogtam.

Kész csoda volt, hogy érdeklődött a házi feladat iránt.

„Ez az?” mutatott rá, miután leírt még pár dolgot.

„Mhm. Jó. És ha egyszerűsítesz..”

„Öööö… az ott egy negyed?”

„Nem, egy fél.” bólintottam.

„Nem.. ha ezt itt elosztod, világos hogy egy negyedet kapunk.”

Felhúztam az egyik szemöldökömet. „Te most vitatkozni akarsz velem?”

„Áhh, bazdmeg Blue, számold ki számológépen.”

„Rendben.” fújtattam, kelletlenül elővettem a telefonomat és megnyitottam rajta a számológépet.

És tényleg 0,25 jött ki, ami egy negyed.

Összeráncoltam a szemöldökömet. Pedig teljesen biztos voltam benne, hogy félnek kell kijönnie.

„Ha! Megmondtam, okosabb vagyok nálad.” mosolygott. Megforgattam a szemeimet.

„Csak hogy tudd, én emelt szintű matek osztályba járok te pedig leragadtál az elsős algebránál.” fújtattam, és keresztbe tettem a karjaimat. „Szerencséd volt Styles.”

Jelenleg az ő házában tanultunk, már egy hónapja, hogy heti háromszor átjövök hozzá és segítek neki a tanulásban.

Azt hiszem most már jobban tud koncentrálni, mint az elején. Ebben a hónapban sikerült a jegyeit feljavítania kettesről erős hármasra és ez briliánsnak számít egy ilyen arrogáns seggfejnél, mint ő.

„Oké, mit szólnál, ha tartanánk egy kis szünetet?”

„Szép próbálkozás, de egy óra múlva otthon kell lennem.” sóhajtottam.

„Miért? A szüleid azt hiszik tanulsz, nem?”

„Nem, most azt mondtam nekik, hogy segítek egy barátomnak tanulni.”

„Egy barát? Szóval most már a barátod vagyok?”

„Hazudtam.” kuncogtam, és a szemeimet forgattam.

„Hazudtál miattam?” mosolygott, abba a ténybe kapaszkodva, hogy éppen segítek neki.

„Ne erőltesd Styles, vagy feldugom ezt a ceruzát a seggedbe.”

Nevetett. „Lehet tetszene neked, hogyha fordítva csinálnánk.”

Mögöttem volt, ágyékát neki nyomta a hátam alsó feléhez, közel a seggemhez.

Levegő után kapkodtam, tudtam hogy most mire gondol. „Undorító vagy.”

„De ez tetszik neked.” kacsintott Harry, megfordított és durván megcsókolt.

A gyomromban pillangókat éreztem, ez összezavarta a fejemet.

Ez mind olyan rossz volt…

„Azt hiszem mennem kell.” megráztam a fejemet, felszedtem a cuccomat és elindultam az ajtóhoz.

„Mi? Még nem fejeztük be, az ajkai közelítettek a nyakam felé és szándékosan fújt rám meleg levegőt.

„Nem. Nem. Nem. Úgy értem azt fejezzük be ami köztünk van.” Ellöktem magamtól és összeráncoltam a homlokomat.

„Mire gondolsz?”

„Harry van egyáltalán fogalmad arról, hogy mit szólnának a szüleim, ha megtudnák hogy az iskola lázadójával dugok minden áldott éjszaka? Megölnének engem. Felvettek a Stanford egyetemre és.. Ezt nem folytathatom tovább.”

„Stanford? Az nem Kaliforniában van?”

„De… Tudom, tudom.  Elkellet volna mondanom neked. De vannak más lányok is akiket megbaszhatsz nem?

Nem mondott semmit. „Ez fasza, most akkor soha többet nem fogunk találkozni?”

„Sajnálom.” ráztam meg a fejem.

„Tudod mit? Utállak. Kibaszottul utállak. Köszönöm az összes szórakozást és játékot.”

Ezek voltak az utolsó szavai majd kitett engem. Azt hiszem magamtól is kitaláltam volna…

Soha többet nem beszéltem vele azután a nap után.

Azt hiszem a játék itt végleg véget ért…

De komolyra fordítva a szót, előttem komoly jövő áll.. A tanulmányaimra kell fókuszálnom.

Érettségi napja – 2011

„Szeretnék köszönteni egy diákot a legbecsületesebbjeim közül, éppenséggel a legbecsületesebb diákomat, Miss Blue Andersont.”

Mosolyogtam, éljenzést és tapsot hallottam mindenfelől ahogy gyorsan felsétáltam a pódiumra.

Kézhez kaptam az oklevelemet és 4 medált amiről senki nem tudja, hogy miért kapjuk, de minden bizonnyal ezzel jutok be a Harvardra.

Mosolyogtam, ahogy fényképeztek majd ráléptem a pódiumra.

„Mi vagyunk a 2011-es osztály. Közületek sokakat ismertem már az általános iskolából és sokan újjak voltak számomra. De akárhogy is.. Minden különbség ami köztünk van tett minket eggyé. A középiskola az a hely, ahol vagy felépíted vagy lerombolod a jövődet, vagy nyersz vagy pedig veszítesz.”

Ahogy a szemem átpásztázta a tömeget véletlenül a pillantásom találkozott Harryével.

Folytattam a betanult szövegemet.

„Néha, egyes emberek lenéznek téged, nem tudod hogy miért, ahogy azt sem, hogy ez miért teszi boldoggá őket. Ők azok az emberek akiket megvetsz.. De a különbségek azok, amik összehozzák az embereket.” lassan beszéltem és közben végig az előttem ülő emberekre néztem.

Mielőtt folytathattam volna a beszédem az iskola lázadói kifújoztak engem.

„Kibaszott figyelem kereső!”

„Annyira mű vagy!”

„Ribanc!”

Levegő után kapkodtam ráadásul, ahogy nyeltem a mikrofon hangos és kínos sípolást adott ki.

Összerezzentem, szégyenkezve néztem le.

Harry azonnal felállt a barátaival a pártjukat fogva.

A szívem darabokra esett és a könnyeim szúrták a szememet.

A jó dolgok amiket valaha tett most örökre elvesztek az emlékezeteimben.

Egy könnycseppem kihullt, majd az ajkamba haraptam.

Gyűlölöm Őt, kibaszottul gyűlölöm.

Kifutottam, olyan messze amennyire csak lehetett az előadóteremből ki az utcára, majd megtámaszkodtam egy falnál.

Üvöltöttem, az arcomat a tenyerembe temettem.

Utálom Harry kibaszott Stylest. Mindenért.

Az utolsó dolog amit tennék, az hogy rá emlékezzek.

Hamar elakarom Őt felejteni.

Adios.