15. fejezet

 Sziasztok! Ezzel a fejezettel szeretnék mindenkinek jó szünetet kívánni! :)♥

Harry szemszöge

„Megfoghatom a kezedet?” kérdeztem, Blue pedig vállat vont.

„Uhh. Megmostad?”

„Nah, most vakartam meg vele a seggem.” szarkasztikusan beszéltem, mielőtt összefontam volna az ujjaimat az övéivel, mindketten egymásra mosolyogtunk, de ez semmit sem jelentett.

Abszolút semmit.

„Utálom ezt.” morogta, elvette a kezét amikor megálltunk a mozi előtt.

„Mit akarsz megnézni baby?” elég hangosan beszéltem ahhoz, hogy a pénztáros is meghallja.

„Öhm, nem tudom… Thor? Thor nagy jó pas—„

„Rendben. Az jó lesz.” bólintottam, ezzel félbeszakítva őt.

Tudom, hogy azt akarta mondani, hogy Thor milyen dögös pasi.

Uhh.

„Tényleg ennyire jó pasinak találod?” suttogtam neki, miközben a popcornját ette mellettem.

„Igen, szívesen dugnék vele.”

Felnevettem. „Úgy gondolod, hogy jobb mint én?”

A sötétség ellenére is láttam, hogy mosolyog.

„Huh. Talán.” Blue lassan megnyalta az ajkát.

Ő most totál leutánzott engem. Ezt én szoktam csinálni.

Szenvedélyesen megcsókoltam őt a film közepén, mielőtt rám borította volna a popcornját.

„A faszom..”

Felkuncogott, majd elnézett máshova.

„Cssssssh ott elől!” szólt ránk valaki.

„Bocsásson meg.” mondtam minden őszinteség nélkül a hangomban, Blue nevetett.

„Jól áll a popcorn.”

„Fogd be.” morogtam, miközben megpróbáltam kiszedni a hajamból.

„Ezt még visszakapod.”

„Mmm. Csönd.” suttogta, beledobott egy popcornt a számba.

„Tudod, hogy mi vagy.”

„Mire akarsz ezzel utalni?”

„Te tényleg nem olyan vagy, mint a többi lány, Anderson.”

„Fogd be a pofádat,” kuncogott, felhúzta a szemöldökét.

A többi lány elájulna és rögtön belém szeretne. Blue meg azt mondta, hogy ’fogd be a pofádat’.

Ő más.

Egymás lábát rugdostuk a székek alatt, az arcát a kezébe temette miközben könyökét a köztünk lévő karfára tette.

„Ember, ne rugdoss már.” sziszegte.

Amikor az emberek ránk figyeltek, én és Blue kiegyenesedtünk és úgy tettünk mintha szerelmesek lennénk egymásba.

A picsába, hányni fogok.

Amikor nem minket néztek, mindketten kifújtuk a levegőt és olyan messzire távolodtunk egymástól amennyire csak lehetett.

Igen tudom, hogy leszoktunk feküdni egymással, de még egyszer elmondom, ez nem azt jelenti, hogy valaha megfogom tanulni, hogy hogyan viseljem őt el.

Igazából ez egy kihívás volt.

Igazából kényszerítve voltam arra, hogy eltűrjem őt.

OH AZ ÖRÖM!

Blue szemszöge

Ezután a fantasztikus és hősies film után teljesen felvontam villanyozva, elkezdtem a filmről fecsegni Harryvel.

„Ez a film hatalmas volt!” tapsoltam, és ugráltam mint egy mókus mellette.

„Igen, nem volt olyan rossz.” nevetett, és kinyitotta előttem az ajtót úgy, ahogy tanultuk.

Wow. Igazából nem csodálkozom, hogy tanulnia kell, hogyan viselkedjen úriemberként.

Aztán hirtelen, fényképezőgépek kattogását hallottuk, az emberek kiabáltak, villogó fények szakították félbe a beszélgetésünket.

„Oh a picsába,” őrjöngtem, Harry átrakta az egyik karját a vállamon és könnyedén keresztül sétált a paparazzokon egészen a kocsiig.

„Csak mosolyogj a kamerába.” suttogta a fülembe.

„Ezt kurva nehéz lesz csinálni miközben teljesen megvakultam.” mondtam egy hamiskás mosolyt varázsolva az arcomra, kissé összeszűkítettem a szemem a villogó fények miatt.

Harry mosolygott, közben pedig beindította a motort aminek a hangja visszahozott a valóságba.

„Üdv a show bizniszben.”

Ahogy az autó elindult és végigment az utcán már sokkal inkább biztonságban éreztem magam.

Kifújtam a levegőmet nem hittem volna, hogy valaha is részese leszek ilyesminek, beletúrtam a hajamba.

„Ez őrület volt!”

„Olyan nyugodtnak hangzol.”

„Ez nem az, amit tegnap este hallottam, amikor a nevemet kiabáltad miközben kézimunkáztam rajtad.” felhúztam az egyik szemöldökömet és kinéztem az ablakon.

„Huh,” nevetett, majd bólintott. „Nyertem.”

„Tipikus este?” fordult felém Harry, amikor egy piros lámpához érkeztünk.

„Rendben. Van nálad gumi?”

„Nincs.”

„Azt hiszem van nálam egy a fürdőszobában.”

„Akkor… ma nálad?” vigyorgott.

„Aha. Nem hiszem, hogy ma Hannah otthon van szóval miénk a kollégiumi szoba.”

„Oké.” mosolygott győzedelmesen, elmosolyodtam.

„Hey öhm… tudnád azt utánozni, amikor először szexeltünk?”

Meglepetten nézett rám. „Azt akarod, hogy megujjazzalak?”

„Aha. Hogy ha neked is jó.” suttogtam.

„Persze. Megfelel.” mosolygott. „De csak ha viszonzod a szívességet.”

„Kézimunka?”

„Aha.”

Be voltunk ragadva a dugóba és hallgattuk, ahogy a munkások csinálják az aszfaltot, egyszer csak Harry felnyögött.

„Bazdmeg, ez túl sokáig tart.” káromkodott.

Felsóhajtottam. „Holnap óráim lesznek.”

„Mire végzel?”

„Délután kettőre. Miért?”

„Jó. Semmi. Csak gondoltam megmutatnám az új karrieremet.” mosolygott, erre megforgattam a szemeimet.

Hát nem túl beképzelt?

„Miért utálsz engem?” kérdezte miközben felém fordult.

Szárazon felnevettem, egy olyan „komolyan?” pillantást küldtem felé. „Szerintem pontosan tudod, hogy miért nem kedvellek Styles. Vita vége.”

„Mi… Mert én nem kedvellek?” Harry felhúzta az egyik szemöldökét.

„Igen. És, mert nem vagy az esetem.”

„Te sem az enyém.”

„Rendben, akkor kvittek vagyunk.” nevettem, majd hanyagul vállat vontam.

Még sosem volt ilyen beszélgetésünk ezelőtt…

Sosem kérdeztük egymástól, hogy miért is nem bírjuk a másikat… Talán mert nyilvánvaló volt. Vagy talán csak féltünk a másik válaszától?...

Ah, féltem a seggem.

Úgy gondolom, hogy több vagyok emberileg, mint amilyen ő valaha is lesz.

Rosszul hangzik, tudom.

Egyszer csak eljutottunk a szobámig, Hannah az ágyán ült, elmosolyodott ahogy meglátott engem és Harryt.

„Milyen volt?”

„Jó. De meg akartam kérdezni, hogy egy órára magunkra hagynál?” kérdeztem és behúztam Harryt a szobába ő pedig becsukta az ajtót.

„M-Mi miért?”

„Mert meg kell beszélnünk valamit… Öhm igen.” Harry vállat vont.

Gyanúsan rám nézett majd Harryre amíg én nyeltem egyet.

„Ahh most akkor végre kedvelitek egymást?!” kérdezte majd ránk kacsintott.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam.

„Uhh igen, biztos.” Harry mosolygott majd kivezette Hannaht az ajtón.

„Jó, egyedül vagyunk.” mondtam idegesen. „Muszáj ezt megint megtennünk?”…

„Igen, de most egy kicsit óvatosabban.” figyeltem, ahogy elhúzza a sötétítő függönyt és bezárja az ajtót.

„Ezt jól gondolod.” nevettem, majd halványan elmosolyodtam.

„Miért gondolod azt, hogy bántani foglak?” Sosem tettem, nem is akarom.”

„Nem tudom. Ez csak nehéz, látni, hogy mi lettél… híres vagy most. Nem tudunk óvatosak lenni.”

„Tudod, hogy az óvatosság az én világom.”

Óvatosan neki csapott a falnak, engedtem, hogy a nyakamat csókolja. Az arcom még mindig érzelemmentes volt.

„Blue, gyerünk már…” Az orrát végighúzta az arcomhoz, egyenesen a szemembe bámult.

„Lehetne, hogy ma ne csináljuk? Kérlek.” sóhajtottam, könnyedén eltoltam magamtól. „Sokkal érettebben kell viselkednünk.”

„Érettebben miben?” csattant fel, felment benne a pumpa.

„Már mindketten elmúltunk 20 évesek! Nem gondolod, hogy ez már nem játék többé?”

„Minden játék a számomra. És ha nem értesz velem egyet, talán jobb ha elmegyek.”

„Miért rémülsz meg amikor törődnöd kéne valaki mással?”

Felnevetett, elnézett másfele. „Miért, úgy gondolod, hogy törődöm veled?”

„Nem.” hirtelen védekezően hátra léptem. „Más emberekkel. Anyukáddal. Beszéltél vele azóta mióta elfutottál? Vagy még mindig félsz a szeme elé kerülni?”

„Ne hozd őt fel.” összeszorított fogakkal beszélt, beleütött a falba és mindent kiolvasott az arcomból amikor összerezzentem.

Nehezen lélegzett, nyilvánvalóan nehezen érintette a téma amit felhoztam.

Összerezzentem, a földet néztem. „Egy szörnyeteg vagy.” suttogtam.

„Most vetted észre?” szarkasztikusan beszélt, felemelte az államnál fogva a fejem. „Majd később látlak.” motyogta Harry, undorítóan megcsókolt miközben én eltoltam magamtól.

„Menj ki.” mutattam az ajtóra, egyik kezemmel megtöröltem a számat.

Gúnyolódva feltette mindkét kezét, mintha csak védekezne.

 Bassza meg. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem tud gondoskodni semmiről.

Ölni tudnék azért, hogy láthassam őt, ahogy „gondoskodik”.

Már felnőtt… Mikor kezdett el így viselkedni?

 Hallottam, ahogy az ajtó becsapódott én pedig káromkodva belerúgtam a földön fekvő párnába.

Azt kívántam bárcsak rájönnék, hogy miért mindig ilyen, a kezdetektől.